Sokszor találom szemben magam azzal az előítélettel, hogy aki „dilidokihoz” jár az bizony nem normális, de minimum komolyan defektes odafent.
Valószínű, hogy ha rosszul érzed magad, fáj a hátad, mert mondjuk nehezet emeltél, megerőltetted magad, és nem múlik a fájdalom, akkor elmész orvoshoz és kivizsgáltatod magad. Szeretnél rájönni az okára és tanácsokat kapni a szakembertől, hogy mit csinálj a fájdalommal és hogyan kerüld el, hogy legközelebb is így járj. Ez mindenki szerint rendben van. Akkor miért volna ez másképp a lelkeddel? Az nem sérülhet, vagy fájhat? Azzal nem „emelhetsz” túl nehezet?
Sok olyan esemény van az életünkben, ami kibillent minket a megszokott ritmusunkból, a „komfortzónánkból”. Egyszerűen olyan helyzetbe kerülünk, amit akkor és ott nem tudunk kezelni. Ha szerencsénk van, akkor megtaláljuk a megoldást magunktól is, és több kevesebb idő alatt, de rendezni tudjuk a dolgainkat, és vele együtt az érzelmi egyensúlyunk is helyre billen. A fenti példát továbbgondolva, ez mondjuk egy megfázáshoz hasonlít. Nem kellemes, de semmi halálos. Túl vagyunk rajta és megyünk tovább.
De mi van a komolyabb traumákkal? Mint mondjuk egy szerettünk halála, egy válás, vagy a munkahely, esetleg az egészségünk elvesztése? Az esetek egy részében a gyász lefolyik magától és átesünk a veszteség feldolgozásának 5 fázisán - Tagadás, Harag, Alkudozás, Depresszió, Elfogadás - Sírunk, dühöngünk, aztán megint sírunk, nem hisszük el, hogy ez megtörténhet, fogadkozunk, aztán megint sírunk, magunkba roskadunk aztán melléesünk…. És folytathatnám a sort. És ez mind normális. Normálisak a túlzott reakciók, a hangulatváltozások, de akár az érzelmek elzárása is (egy ideig). Nehéz megmondani, hogy egy ekkora traumánál mégis mi a normális és hol kezdődik a kóros viselkedés.
Emlékszem, amikor Édesapám meghalt, az első hónapokban sokszor felriadtam éjszaka és megvizsgáltam, hogy lélegzik-e a férjem. Ez vajon normális volt? Nem tudom, nem is számít. Láttam Édesanyám fájdalmát, hogy milyen az, elveszíteni a társát, az Apámat. Megviselt. Féltettem a boldogságomat is, hogy egyszer én is így járhatok. És persze hiányzott Apu, nagyon. Nehéz időszak volt. Azt hiszem a legrosszabb a düh megélése volt. Nem csak a körülményekre, a sorsra, a kiszolgáltatott helyzetre haragudtam, amiben Apámat láttam, hanem rá is. Arra, hogy itt hagyott. Ez volt a legnehezebb.
Sokat segítettek a barátok, és a társam támogatása. Végül sikerült egy elfogadható szintre hozni a hiány és a fájdalom érzését. Azt hiszem elmúlni soha nem fog, de valahol ez is normális.
De mi van akkor, ha ez a támogatás kevés. Nem tudsz kikecmeregni egyedül a gödörből?
Két lehetőséged van.
Az első: tudomásul veszed, hogy ez van és benne maradsz ebben a helyzetben, és élsz tovább a „hátfájásoddal”. Lesznek jobb és rosszabb periódusok. Az évek múltával azt hiszed, hogy a „feledés homályába” merül, csak esetleg nem veszed észre, hogy máshogy jelenik meg a feldolgozatlan érzés, mondjuk ingerültebb vagy szorongóbb leszel bizonyos helyzetekben, vagy elkezdsz dolgokhoz, személyekhez túlzottan ragaszkodni vagy esetleg éppen fordítva, nem tudsz közel engedni magadhoz senkit, mert félsz a veszteségtől. Persze van még pár alternatíva, sorolhatnám estig.
Vagy: dönthetsz úgy is, hogy segítséget kérsz egy szakembertől, aki támogat és ha kell konfrontál téged és segít megélni, amit ilyenkor meg kell ahhoz, hogy folytatni tudd az életed. Kinek is lenne joga egy ilyen helyzetben „dilisnek” minősíteni téged? Szerintem ez inkább jelzi a küzdeni akarást és tudást, mint a gyengeséget. Választhatsz, mint mindig. A Te életed és a Te Döntésed. Mindenki más csak kibic.