Volt már olyan érzésed, hogy egyedül "váltottad meg a világot", közben csapágyasra hajtva magad? Kiborultál, hogy senki nem segít, de még csak nem is veregetik meg a vállad? Sőt senki nem érti mi a bajod?
Üdv a klubban!
Én is ismerem az érzést. Nem jó. Nem jó dühösnek és csalódottnak lenni, nem jó haragudni azokra, akiket a legjobban szeretek a világon. (Ismerve magamat, ez nekik se lehetett túl jó) Egyáltalán nem jó hosszútávon és állandóan haragudni. Nagyon fárasztó és magányos érzés.
Egyik kedvenc humoristámat idézve: Minden házasságban eljön az a pillanat, amikor Törpillából Dulifuli lesz. De biztos? Biztos, hogy el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor egy jól fejlett házisárkány néz vissza rád a tükörből?
Nekem nagyon elegem lett a dologból, abból ahogy éreztem magam és úgy döntöttem, hogy ideje lépni. Ami akkor azt jelentette, hogy meg kell szabadulnom mindentől és mindenkitől, aki nem értékel….tehát természetesnek veszi, hogy a végletekig terhelhető vagyok. Igen, akkor ezt láttam az egyetlen megoldásnak - kilépni a helyzetből. Úgy gondoltam, hogy én mindent megtettem azért, hogy kiegyensúlyozott életem és boldog párkapcsolatom legyen. DE! Ha én mindent megteszek akkor mi marad a másiknak? Mit érezhet a Férfi férfiként? Mit érezhet minden alkalommal, amikor szembesül azzal, hogy nincs szükség a benne élő „Rambo”-ra, hiszen a menyecske túlságosan is önjáró….
Önismereti munkám elején a falra másztam, amikor a fejlesztőm azzal jött, hogy mi a szerepem nekem ebben? Meg hogy én vagyok itt, így velem tud dolgozni. Ja és persze a kedvencem az volt, hogy: Mi ebben a jó nekem? Hiszen valamiért biztos csinálom…. De könyörgöm, ki az a hülye, aki direkt szúr ki magával ilyen kegyetlenül?!
Direkt? Ma már tudom, hogy a „direkt” nem azonos a tudatossal.
Egyszerűen csak arról van szó, hogy gyerekként nem csak beszélni vagy késsel villával enni tanulunk meg a szüleinktől, hanem élni is. Azt, hogy mi hogyan működik a világban, legalábbis, hogy a családunk szerint kinek milyen helye, szerepe van benne. Megtanuljuk azt is, hogy milyen módszerrel tudunk figyelmet és szeretetet kapni a másiktól, hogyan működünk egy párkapcsolatban és persze azt is, hogy hogyan tudjuk megteremteni magunknak a vélt vagy valós biztonságunkat, ami nélkül felnőttként sem tudunk „boldog” életet élni, jelentsen is az bármit. Ezek a „tanulmányok” tovább élnek bennünk, és a későbbiekben is használjuk őket. Előkapjuk a kalapból az otthonról hozott mintáinkat, megoldásainkat, és előszeretettel alkalmazzuk őket a minket érintő szituációkban. Ez a „tudás” egy ideig segít megoldani az élethelyzeteinket, például gyorsabban tudunk dönteni, ha egy már jól bejáratott menetrendet követünk. Viszont egy ponton túl ezek a sémák már nem előre visznek, hanem éppen akadályoznak minket abban, hogy változtassunk, így megnehezítik számunkra az új helyzetek megoldását. Hol tartana a világ, ha senki nem ismeri fel, hogy kerekeken könnyebb az előrejutás, és nem mer változtatni, mert az őseink eddig gyalogszerrel közlekedtek.
Nem tudom, hogy Ti hogy vagytok a kérdéssel, de engem inspirált, hogy megfejtsem a működésem, és annak zsákutcáit. És persze, ha már tudom mire is férne rá egy kis „innováció”, akkor azon változtassak is..